Az ember – főleg ha magashegységben túrázik – előbb utóbb összefut legelésző tehenekkel. A jószágok többnyire illedelmesen viselkednek, vagyis ha mi nem abajgatjuk őket, legfeljebb kíváncsian nézegetnek, ha pedig közelebb megyünk, fürgén arrébb kocognak. A montenegrói tehén (3. kép) az egyetlen, aminek a fülében nem láttam bilétát.
Nappali életmódú robosztus gyíkféle, endemikus faj Socotra szigetéen. Sokfelé megtalálható ahol búvóhelyet talál, csak a teljesen nyílt területeket kerüli.
A sózott és szélben szárított tőkehal (bacalhau) Portugália egyik kedvelt étele. A halak húsát tisztítás után úgy hasogatják be, hogy a levegő minél nagyobb felületen érje, így gyorsan elveszíti víztartalmát, szinte kőkeményre szárad. Sokféleképpen fogyasztható, de előtte mindenképpen több óráig kell áztatni vízben, amíg a só nagy része leoldódik, illetve a hús vizet vesz fel és megpuhul.
A tengeri makkok az egész Földön elterjedtek, főként a tengerek árapály zónáiban találkozhatunk velük, amikor a sziklás részekről a víz visszahúzódik. De megtelepedhetnek hajók alján, vízben álló cölöpökön, vagy akár más tengeri állatokon (kagylókon, csigákon, nagyobb rákokon vagy akár cetfélék bőrén is). A több lemezből álló meszes héjon belül található az állat, ami rendszertanilag a kacslábú rákok közé tartozik.
Apálykor a mészlemezek szorosan záródnak, de ha a víz újra ellepi, az állat kinyújtja lábait és táplálkozni kezd. Mivel erősen a sziklához tapadtan élnek, így csak a vízben lebegő szerves törmelék és planktonikus lények jöhetnek szóba, mint táplálékforrás. Több évig élnek, egyedszámuk a kedvező helyeken akár több száz példány is lehet négyzetméterenként.