A keresztény művészetben néha igen realisztikusan ábrázolták egy-egy szent (vértanú) halálát. A bal oldali kép Bulgária leghíresebb és legszentebb kolostorának, a Rilai kolostornak egyik falán látható, sajnos nem tudom kit fűrészelnek éppen ketté… A jobb oldalon Szent Szerapion (San Serapio) halála (✝1240) látható, róla itt lehet olvasni: https://en.wikipedia.org/wiki/Serapion_of_Algiers
Nos a juhsajt kiindulási állapota a juh. Legalábbis Albániában még biztosan. A hatalmas hegyi réten, ahol több napot sátoroztunk, volt a pásztorok szállása egy jól védhető (farkasok!) részen.
A birkákat minden reggel megfejték, majd kihajtották őket a rétre legelni, ahonnan csak estefelé tértek vissza. A gyapjuk a magyarországi viszonyokhoz képest sokkal tisztább, már-már hófehér, a hegyoldalról nézve mint fehér gombócok bóklásztak a sátraink körül, ha aznapi útjuk arra vezetett. A legerősebb kos színes szalaggal volt megkülönböztetve 🙂
A tejet nagy edényekbe gyűjtötték, majd oltószerrel keverték össze és felmelegítették. A meleg tej egészen csodálatos ízű volt – egyáltalán nem volt birkaszaga vagy íze. Ezt a pásztorok is itták, de nyilván nem tudnak napi több 10 liternyit meginni, így a feleslegből sajtot készítenek. A megaludt, majd leszűrt tejfehérje takarosan megkötött hófehér kendőkben száradt az egyik kalyiba gerendáira akasztva.
A kiszáradt, szikkadt sajtok egy részét erősen besózták, ezek hátul, egy nejlonnal bélelt ládában sós lében áztak, a többség – natúr formában csak egy csipetnyi sót kapott a tetejére, és a szabad levegőn száradt polcokon. (Erről a szürkés sóról eleinte azt hittük, koszos a sajt, de a pásztoroknak már lehetett némi tapasztalatuk, mert azonnal mondták, hogy az só…) Természetesen kaptunk kóstolót – és bár nagyon tartottunk valami betegségtől – de elfogadtuk. Én ittam a tejből is, ettem mindkét sajtból, de még csak hasmenésem sem lett. Végül annyira felbátorodtunk, hogy két egész sajtot is vettünk, (érzésre olyan két kiló körüliek lehettek és 2 euróba került egy darab), ami kellemesen változatossá tette a konzervre illetve zacskós szárított kajákra beállított étrendünket. (A bejegyzés a régi honlapom 2008-as bejegyzése alapján készült.)
„A XVII. és XIX. század között Betlehem és Jeruzsálem egy különleges művészeti ág – a gyöngyházszobrászat – központjaivá vált. A helyi kézművesek – akik gyakran ferences kolostorok műhelyeihez kötődtek – a Vörös-tengerből származó kagylóhéjakat részletgazdag „vizuális Bibliákká” alakították át. E tárgyak többsége megőrzi a kagylóhéj természetes formáját; a díszítés igazodik a héj alakjához, egyúttal erősítve annak szimbolikus jelentését. Más esetekben a gyöngyházat különféle tárgyak – például hordozható oltárok, ikonok és keresztek – díszítésére használták fel.
Az európai zarándokok által a Szentföldről származó áhítatos emléktárgyként és hitvallásként vásárolt alkotások szoros kapcsolatban állnak a kereszténységgel, a zarándoklattal és a lelki megújulással. Napjainkban, ahogy ezek a hagyományos vésési és fúrási technikák lassan feledésbe merülnek, a megmunkált kagylóhéjak, keresztek és oltárok egyedülálló művészeti örökség ritka tanúiként szolgálnak.” Igreja de São Francisco, múzeum, Portó
Sok puhatestű meszes héja gyöngyházbevonatú. A külső meszes vázat az állat a köpenyének szegélyén található mirigyeivel állítja elő, a vízből felvett anyagokból. A váz általában három rétegű: a külső vékony réteg főként fehérjéből (conchin) áll ez a periostracum. Alatta található a legvastagabb réteg, az öt- illetve hatszögletű CaCO3 oszlopokból álló ostracum, míg legbelül a szintén vékony hypostracum – ez utóbbi lehet gyöngyházfényű. Ez a réteg szabályosan váltakozó fehérje- és mészrétegekből (konkrétan aragonitból) áll, és a fényt visszaverve alakulhat ki a szivárványos gyöngyházszín (fényinterferencia).
Ültünk egy páran a csenevész diófa alatt és én próbáltam ügyesen a pad alá önteni a színültig töltött poharam tartalmának legalább egy részét. Mert férfiember errefelé simán megissza dögmelegben is a rakiát, ezt a kitudja miből főzött pálinkát. Errefelé. Errefelé Montenegróban. Én meg próbálom kiönteni, mert nem akarom a kedves idős bácsi-néni párost megsérteni. Mert ahogy megláttak bennünket a köves úton lefelé zötyögni (motorfékkel jöttünk iszonyú hanggal, mert a fékünk nem volt az igazi…), azonnal integetni kezdtek, és nem volt menekvés, be kellett mennünk hozzájuk. Egy szót sem értenek semmi nyelven, de kedvesen vigyorgunk egymásra, és már jön is a rakia…Egyébként egy szurdokhoz igyekeztünk éppen, nézelődni és fürdeni. Az út, amin autóval jöttünk le, szörnyűségesen zötyögős volt, és majd 1000 métert ereszkedik néhány km alatt… Óriási fenyők és bükkök, Telekivirágok az út szélén, hűvös és párás a levegő. A szurdokban a víz kristálytiszta, és nagyon hideg. Háromra. Háromra mindenki beleugrik és fotó is készül a csobbanásról.
A visszafelé úton végig arra várok, mikor adja fel az autó motorja az egyenlőtlen küzdelmet az elemekkel. De szerencsésen felértünk a platóra, akkor valószínűleg hazafelé fogunk lerobbanni… Fő az optimizmus.
Ha nem is gyakran, de elpusztult bálnák is partra sodródnak Szokotrán. A kisebb cetfélékre hagyományosan vadásznak is, bár az utóbbi évtizedekben a tengeri emlősök állománya jelnetősen megritkult és több egyezmény is tiltja a vadászatot. Az ámbráscet bélrendszerében keletkező rejtélyes anyag, az ámbra ezeken a partokon is fellelhető. Ha egy szokotri ilyen darabot talál a parton, először hálát kell adnia Allahnak, ezzel elűzve a gonosz ártást. Az ámbrát komoly varázserejű anyagnak tartják, a talált darab egyik felét saját használatra tartják meg (gyógyszerként használják) másik felét a szokásoknak megfelelően elajándékozzák. Ámbrát nem csak a partokon vagy a tengeren sodródva lehet találni, hanem a partra sodródott ámbráscet tetemből is kinyerhető.
(Az ámbrát a nyugati világban a legdrágább illatszerekhez használják, ára is magas 10-20.000 USD kilója.)
Korábbi kapcsolódó képek itt
