Ültünk egy páran a csenevész diófa alatt és én próbáltam ügyesen a pad alá önteni a színültig töltött poharam tartalmának legalább egy részét. Mert férfiember errefelé simán megissza dögmelegben is a rakiát, ezt a kitudja miből főzött pálinkát. Errefelé. Errefelé Montenegróban. Én meg próbálom kiönteni, mert nem akarom a kedves idős bácsi-néni párost megsérteni. Mert ahogy megláttak bennünket a köves úton lefelé zötyögni (motorfékkel jöttünk iszonyú hanggal, mert a fékünk nem volt az igazi…), azonnal integetni kezdtek, és nem volt menekvés, be kellett mennünk hozzájuk. Egy szót sem értenek semmi nyelven, de kedvesen vigyorgunk egymásra, és már jön is a rakia…Egyébként egy szurdokhoz igyekeztünk éppen, nézelődni és fürdeni. Az út, amin autóval jöttünk le, szörnyűségesen zötyögős volt, és majd 1000 métert ereszkedik néhány km alatt… Óriási fenyők és bükkök, Telekivirágok az út szélén, hűvös és párás a levegő. A szurdokban a víz kristálytiszta, és nagyon hideg. Háromra. Háromra mindenki beleugrik és fotó is készül a csobbanásról.
A visszafelé úton végig arra várok, mikor adja fel az autó motorja az egyenlőtlen küzdelmet az elemekkel. De szerencsésen felértünk a platóra, akkor valószínűleg hazafelé fogunk lerobbanni… Fő az optimizmus.