A bogárcsigák nevükkel ellentétben nem csigák, bár szintén a puhatestűek közé, de egy másik osztályba, a cserepeshéjúak osztályába (Polyplacophora) tartoznak rendszertanilag. Általában a tengerek árapály zónáinak jellegzetes lakói, de vannak mélyebben élő, sőt mélytengeri fajaik is. Jelenleg kb. 550 fajuk ismert. A fajok többsége néhány centiméter hosszú, háti oldalukon nyolc darab ívelt, mozgatható mészlemezzel, amiről könnyedén felismerhetők. Ezeket a lemezeket oldalt egy rostos, kitintartalmú gyűrű fogja össze. Az állat apálykor izmos lábával szorosan tapad az aljzatra, szinte hermetikusan képes elzárni magát, így nem szárad ki a több órás vízmentes időszakban sem.
A sziklákra, kövekre tapadt moszatokkal táplálkoznak, lassan csúszva legelnek, és általában visszatérnek egy már megszokott sziklamélyedésbe. Kis méretű fejük csak akkor látszik, ha sikerül az állatot megfordítani: szemeik és tapogatóik hiányoznak, reszelőnyelvük viszont jól fejlett. Néhány fajukat fogyasztják is.
Ültünk egy páran a csenevész diófa alatt és én próbáltam ügyesen a pad alá önteni a színültig töltött poharam tartalmának legalább egy részét. Mert férfiember errefelé simán megissza dögmelegben is a rakiát, ezt a kitudja miből főzött pálinkát. Errefelé. Errefelé Montenegróban. Én meg próbálom kiönteni, mert nem akarom a kedves idős bácsi-néni párost megsérteni. Mert ahogy megláttak bennünket a köves úton lefelé zötyögni (motorfékkel jöttünk iszonyú hanggal, mert a fékünk nem volt az igazi…), azonnal integetni kezdtek, és nem volt menekvés, be kellett mennünk hozzájuk. Egy szót sem értenek semmi nyelven, de kedvesen vigyorgunk egymásra, és már jön is a rakia…Egyébként egy szurdokhoz igyekeztünk éppen, nézelődni és fürdeni. Az út, amin autóval jöttünk le, szörnyűségesen zötyögős volt, és majd 1000 métert ereszkedik néhány km alatt… Óriási fenyők és bükkök, Telekivirágok az út szélén, hűvös és párás a levegő. A szurdokban a víz kristálytiszta, és nagyon hideg. Háromra. Háromra mindenki beleugrik és fotó is készül a csobbanásról. A visszafelé úton végig arra várok, mikor adja fel az autó motorja az egyenlőtlen küzdelmet az elemekkel. De szerencsésen felértünk a platóra, akkor valószínűleg hazafelé fogunk lerobbanni… Fő az optimizmus.
A mályvafélék (Malvaceae) családjába tartozó hibiszkusz-fajok többsége a trópusi ill. szubtrópusi övben él, hazánkban így csak üvegházban nevelhető. Vannak lágy- és fásszárú fajaik is, virágaik öttagúak, nagyok, mutatósak, a dísznövény kedvelők között igen népszerűek. Kertészeti változataiknak se szeri se száma.
A Hibiscus breckenridgei a Hawaii-szigeteken őshonos bennszülött faj, amelyet az élőhelyvesztés és a betelepített állatok okozta károsítás (legelés) kritikusan veszélyeztet. Élőhelye a szigetek alacsonyabban fekvő szárazabb cserjéseiben van, ahol 3-5 méter magas bokorrá, illetve kisebb fává nő. A kép botanikus kertben készült.
Táj palackfákkal és sárkányvérfákkal (Jemen, Socotra)
Táj palackfákkal (Jemen, Socotra)
Eredeti élőhelyükön (Kelet-Afrikában, az Arab-félszigeten, valamint Socotra-szigetén) akár 3-4 méteres magasságúra is megnőhetnek ezek pozsgás növények. Rendkívül szárazságtűrőek, megvastagodott szárukban tetemes mennyiségű vizet képesek raktározni. A tárolt folyadék nem fogyasztható, a növény embernek és legelő állatnak egyaránt mérgező. A növény rendszertanilag a meténgfélék (Apocynaceae) családjába tartozik, a hazai fajok közül a kis télizöld és a pusztai meténg virága, virágszerkezete hasonló felépítésű. Megvastagodott szára rendkívül változatos alakú, gyakorlatilag nincs két egyforma példány, a szabályos megnyúlt palack formától a több törzsű, elágazó, szabálytalan változatig szinte bármilyen lehet a vastagodás. A pozsgáskedvelők körében a növény nagyon népszerű, számtalan változatát nemesítették ki. Socotra szigetén bennszülött alfaja él.