A sózott és szélben szárított tőkehal (bacalhau) Portugália egyik kedvelt étele. A halak húsát tisztítás után úgy hasogatják be, hogy a levegő minél nagyobb felületen érje, így gyorsan elveszíti víztartalmát, szinte kőkeményre szárad. Sokféleképpen fogyasztható, de előtte mindenképpen több óráig kell áztatni vízben, amíg a só nagy része leoldódik, illetve a hús vizet vesz fel és megpuhul.
Kormos köldökzuzmó (Lasallia pustulata), Stara Planina N.P.
Leveles típusú zuzmó, telepei akár tenyérnyi méretűek is lehetnek. Kedveli a napos, meredek vagy akár függőleges sziklafalakat. A telep felszínén egy középponti részből (köldökből) kiindulva apró, majd egyre nagyobb hólyagok találhatók. Százaz állapotban szürkés, feketés a színe, de víz hatására percek alatt zöldes árnyalatúvá válik, amikor a benne szimbiózisban élő zöldalgák fotoszintetizálni kezdenek. Mészkerülő zuzmófaj, hazánkban elég ritka, csak az Északi-Középhegységből, a Balaton-felvidékről és a Mecsekből vannak előfordulási adatai.
A hazánkban előforduló nyolc zsurlófaj közül talán ez a leggyakoribb. Minden zsurlóra jellemző, hogy leveleik csökevényesek, pikkelyszerűek, a fotoszintézist a zöld szár végzi. Föld feletti száruk öreges, az evolúcióban náluk alakul ki először a szárban a kambiumgyűrű (osztódószövet).
A mezei zsurlónak kétféle hajtása fejlődik, ezek időben elcsúszva alakulnak ki a földben található, akár 2-3 méter hosszúságot is elérő gyöktörzséből. Kora tavasszal a növény zöld színanyagot nem tartalmazó spóratermő hajtást fejleszt, levelei örvösen állnak, alapjukon összenőttek (levélhüvely alakul ki), nem fotoszintetizálnak (1. kép). Ennek a hajtásnak a tetején található a 2-3 cm nagyságú sporofillum füzér, aminek kinyílásával szóródhatnak ki a klorofillt tartalmazó, zöld színű spórák (2. kép). A spóraérés után ez a hajtás elpusztul, és nyárra a növény egy zöld színű, elágazó, érdes tapintású (SiO2 kristályok!), 10-30 cm magasságú fotoszintetizáló hajtást fejleszt. A levelek ezen a hajtáson is csökevényesek, de még apróbbak, mint a kora tavaszi hajtáson.
A zöld, fotoszintetizáló hajtása fontos, nagy mennyiségben gyűjtött drog (vérzéscsillapítás, vizelethajtás, fertőtlenítés). Szilícium-dioxid tartalma miatt edények súrolásra is használták, a zsurlók neve valószínűleg innen származik.
A tengeri makkok az egész Földön elterjedtek, főként a tengerek árapály zónáiban találkozhatunk velük, amikor a sziklás részekről a víz visszahúzódik. De megtelepedhetnek hajók alján, vízben álló cölöpökön, vagy akár más tengeri állatokon (kagylókon, csigákon, nagyobb rákokon vagy akár cetfélék bőrén is). A több lemezből álló meszes héjon belül található az állat, ami rendszertanilag a kacslábú rákok közé tartozik.
Apálykor a mészlemezek szorosan záródnak, de ha a víz újra ellepi, az állat kinyújtja lábait és táplálkozni kezd. Mivel erősen a sziklához tapadtan élnek, így csak a vízben lebegő szerves törmelék és planktonikus lények jöhetnek szóba, mint táplálékforrás. Több évig élnek, egyedszámuk a kedvező helyeken akár több száz példány is lehet négyzetméterenként.