„A XVII. és XIX. század között Betlehem és Jeruzsálem egy különleges művészeti ág – a gyöngyházszobrászat – központjaivá vált. A helyi kézművesek – akik gyakran ferences kolostorok műhelyeihez kötődtek – a Vörös-tengerből származó kagylóhéjakat részletgazdag „vizuális Bibliákká” alakították át. E tárgyak többsége megőrzi a kagylóhéj természetes formáját; a díszítés igazodik a héj alakjához, egyúttal erősítve annak szimbolikus jelentését. Más esetekben a gyöngyházat különféle tárgyak – például hordozható oltárok, ikonok és keresztek – díszítésére használták fel.
Az európai zarándokok által a Szentföldről származó áhítatos emléktárgyként és hitvallásként vásárolt alkotások szoros kapcsolatban állnak a kereszténységgel, a zarándoklattal és a lelki megújulással. Napjainkban, ahogy ezek a hagyományos vésési és fúrási technikák lassan feledésbe merülnek, a megmunkált kagylóhéjak, keresztek és oltárok egyedülálló művészeti örökség ritka tanúiként szolgálnak.” Igreja de São Francisco, múzeum, Portó
Sok puhatestű meszes héja gyöngyházbevonatú. A külső meszes vázat az állat a köpenyének szegélyén található mirigyeivel állítja elő, a vízből felvett anyagokból. A váz általában három rétegű: a külső vékony réteg főként fehérjéből (conchin) áll ez a periostracum. Alatta található a legvastagabb réteg, az öt- illetve hatszögletű CaCO3 oszlopokból álló ostracum, míg legbelül a szintén vékony hypostracum – ez utóbbi lehet gyöngyházfényű. Ez a réteg szabályosan váltakozó fehérje- és mészrétegekből (konkrétan aragonitból) áll, és a fényt visszaverve alakulhat ki a szivárványos gyöngyházszín (fényinterferencia).