A hólyaghúzó bogarak neve elég beszédes: a fajok többsége zavarásra a lábak ízületeinél vagy a szájszervénél erősen mérgező, kantaridin tartalmú sárgás testnedvet választ ki, ami a bőrre kerülve erős gyulladást, folyadékkal telt hólyagosodást okoz. Magyarországon a hólyaghúzófélék családjának 42 faja honos, legismertebbek a röpképtelen, tavasszal aktív nünüke fajok. Másik érdekességük a rendkívül bonyolult egyedfejlődésük (hipermetamorfózis), ami a többféle, erősen eltérő kinézetű és életmódú lárvaalakot jelenti.
A lárvák élősködők, különféle fullánkos hártyásszárnyúakon, főként méhféléken, azok fészkében fejlődnek.
A pettyes hólyaghúzó egy viszonylag gyakori faj, Magyarországon sokfelé előfordul. Szájszerve rágásra alkalmatlan, de ügyesen képes felnyitni a virágok kelyhét, hogy a táplálékául szolgáló nektárhoz hozzáférhessen.
A három hazai boroszlánfajunk közül a babérboroszlán elterjedési területe a legszűkebb, hiszen csak a Dunántúli-középhegységben, pontosabban a Vértesben, a Bakonyban és a Keszthelyi-hegységben találkozhatunk ezzel a fajjal (a Börzsönyből kipusztult). A babérboroszlán örökzöld és fásszárú, így a térdig-derékig érő bokrocskái könnyen felismerhetőek (télen különösen), levelei bőrszerűek, fényes zöldek, épszélűek. Kora tavasszal (március-áprilisban) virágzik, sárgászöld virágai nem a hajtások csúcsán, hanem a felső levelek tövében helyezkednek el, a máris két fajhoz képest kevésbé illatosak. Húsos, egymagvú, kerek vagy tojásdad termése fekete, a termés (és az egész növény) mérgező. Legyökerező oldalágaival akár nagyobb sarjtelepeket is létrehozhat.
Mészkedvelő, élőhelye a középhegységek gyertyános-tölgyeseiben és bükkelegyes erdőiben van, Nyugat- és Dél-Európában gyakoribbá válik (atlanti-mediterrán elterjedésű).
A páfrányfák igazi élő kövületek, fosszíliáik alapján a ma élő, mintegy ezer faj felépítése szinte azonos az évmilliókkal ezelőtt élt fatermetű harasztokéval.
A devon és a karbon korban (kb. 390-300 millió évvel ezelőtt) a számukra optimális klíma miatt a harasztok egy része fatermetűekké fejlődhetett, így tulajdonképpen ezek a növények alkották a Földön az első erdőket. Ezek az ősi erdők nagyon jelentősek voltak a Föld oxigénszintjének stabilizálásában, gyökérzetük révén pedig a talajképződésben is fontos szerepet játszottak. Az ebben az időszakban elpusztult ősharasztokból keletkeztek (szénülés folyamatával) a ma ismert legjobb minőségű széntelepek (feketekőszén, antracit).
Az óriás páfrányfa törzse eredeti termőhelyén (Ausztráliában és Tasmániában) eléri a 10-15 méteres magasságot, de törzse nem igazi fás szár, hanem az egyébként vízszintesen kúszó és föld alatti gyöktörzs függőleges „változata”, amit az elpusztult levélnyelek és hajtáseredetű gyökerek borítanak.
Levelei kétszeresen vagy háromszorosan szárnyaltak, 2-3 méteresek, az idősebb növények a levélfonákon spórákat termelnek.
A páfrányfák a Föld déli féltekéjén honosak, sok fajuk veszélyeztetett, vörös-listás növény, igen szűk elterjedési területtel.
Az óriás páfrányfa viszont kedvelt, különleges kinézetű növény, de szépen fejlődni csak állandóan meleg és párás körülmények között tud.