Harasztok > páfrányok > Dicksoniaceae > óriás páfrányfa (Dicksonia antactica)
A páfrányfák igazi élő kövületek, fosszíliáik alapján a ma élő, mintegy ezer faj felépítése szinte azonos az évmilliókkal ezelőtt élt fatermetű harasztokéval.
A devon és a karbon korban (kb. 390-300 millió évvel ezelőtt) a számukra optimális klíma miatt a harasztok egy része fatermetűekké fejlődhetett, így tulajdonképpen ezek a növények alkották a Földön az első erdőket. Ezek az ősi erdők nagyon jelentősek voltak a Föld oxigénszintjének stabilizálásában, gyökérzetük révén pedig a talajképződésben is fontos szerepet játszottak. Az ebben az időszakban elpusztult ősharasztokból keletkeztek (szénülés folyamatával) a ma ismert legjobb minőségű széntelepek (feketekőszén, antracit).
Az óriás páfrányfa törzse eredeti termőhelyén (Ausztráliában és Tasmániában) eléri a 10-15 méteres magasságot, de törzse nem igazi fás szár, hanem az egyébként vízszintesen kúszó és föld alatti gyöktörzs függőleges „változata”, amit az elpusztult levélnyelek és hajtáseredetű gyökerek borítanak.
Levelei kétszeresen vagy háromszorosan szárnyaltak, 2-3 méteresek, az idősebb növények a levélfonákon spórákat termelnek.
A páfrányfák a Föld déli féltekéjén honosak, sok fajuk veszélyeztetett, vörös-listás növény, igen szűk elterjedési területtel.
Az óriás páfrányfa viszont kedvelt, különleges kinézetű növény, de szépen fejlődni csak állandóan meleg és párás körülmények között tud.