Ősi felépítésű hártyásszárnyúak, jellemző, hogy a tor és a potroh még nem különült el jól láthatóan, vagyis nincs „darázsderekuk”. Testükön a szelvények szabad szemmel is jól megfigyelhetőek, szárnyaik sűrűn erezettek. A bunkóscsápú levéldarazsak – ahová ez a faj is tartozik – bunkószerűen megvastagodott utolsó csápízeikről kapták nevüket.
A levéldarazsak szinte kivétel nélkül növényevők: lárváik – melyek hasonlítanak a lepkék hernyóira (ezért ezeket álhernyónak nevezzük) – szabadon, vagy növények belsejében fejlődnek. Néhány fajuk túlzottan elszaporodva károkat is okozhat a termesztett növényekben.
A hírhedt fekete özvegy rokona. Socotra szigetén egy nagyobb tőtömb felfordítása után leltem rá. A nőstény őrzi a kikelésig a lerakott petéket tartalmazó kokont. A hímek mérete kisebb, a nőstények a sikeres párzás után gyakran elfogyasztják az immár „feleslegessé vált” ámde tápdús hímet…
Mintegy 40 évig kipusztult fajnak gondolták, majd szerencsére 1990 után több populációját is felfedezték a Turjánvidéken, a Kiskunságban. Bár a növény magyarországi előfordulását már régóta ismerjük, mindig is ritkaságnak számított. Thaisz Lajos 1902-ben a Magyar Botanikai Lapok egyik számában az ország egyik legritkább növényének nevezi. A terület csatornázása nyomán a faj élőhelye már a 20. század elején kiszáradásnak indult, 1950-re az addig ismert valamennyi élőhelyéről eltűnt. A hazánkban talán leggyakoribb lándzsás (P. lanceolata) illetve nagy útifűtől (P. major) eltérően ez a faj a nedves élőhelyeket, lápréteket kedveli, karógyökere mélyen hatol a nedves talajba. Mérete és morfológiai jellegzetességei miatt nem igazán téveszthető össze más növényekkel: levelei tőállóak, kissé bőrszerű tapintásúak, épszélűek, fokozatosan nyélbe keskenyedők. A levélnyél hossza általában meghaladja a levéllemez hosszát. A levél 9 (-11) erű, színe kopasz, fonákja azonban szőrözött. A virágzat fehér füzérvirágzat, átlagosan 60-90 cm magas, de ritkán az 1 méteres magasságot is meghaladhatja. Fokozottan védett faj, természetvédelmi értéke 100.000 Ft.
Hát, jelenleg ennyi. Olyan aszály van a Kiskunságban, hogy a felkeresett „lápréten” a fátyolos nőszirmok többsége nem is virágzik, levelük is alig van, és sajnos több olyan egyedet is láttam, amelyiknek már bimbós állapotban elszáradt a virágja… Nagyon kéne egy jó kiadós eső országszerte!
Magamnak küldöm ezt a dalt, a felejthetetlen Császár Előd énekelte. Refrénje: „Megtalállak még, tudom hogy ennyi még nem elég”
Az egyik kedvenc színű zuzmóm, régebbi neve Verrucaria marmorea. Endolitikus faj, vagyis „beoldja” magát az aljazként használt kőzetbe. Csak meszes alapkőzeten fordul elő, kéregszerű telepe rendkívül szorosan tapad, gyakorlatilag csak a kőzettel együtt gyűjthető. Színe rózsaszínes vagy lilás, a spóratermő peritéciumok a kőzetbe mélyedő lyuknak látszódnak. Színe miatt szembetűnő, de hazánkban nem gyakori zuzmófaj, a mediterrán területek (magas)hegységeiben jóval többször találkozhatunk vele.