A hazánkban előforduló nyolc zsurlófaj közül talán ez a leggyakoribb. Minden zsurlóra jellemző, hogy leveleik csökevényesek, pikkelyszerűek, a fotoszintézist a zöld szár végzi. Föld feletti száruk öreges, az evolúcióban náluk alakul ki először a szárban a kambiumgyűrű (osztódószövet).

A mezei zsurlónak kétféle hajtása fejlődik, ezek időben elcsúszva alakulnak ki a földben található, akár 2-3 méter hosszúságot is elérő gyöktörzséből. Kora tavasszal a növény zöld színanyagot nem tartalmazó spóratermő hajtást fejleszt, levelei örvösen állnak, alapjukon összenőttek (levélhüvely alakul ki), nem fotoszintetizálnak (1. kép). Ennek a hajtásnak a tetején található a 2-3 cm nagyságú sporofillum füzér, aminek kinyílásával szóródhatnak ki a klorofillt tartalmazó, zöld színű spórák (2. kép). A spóraérés után ez a hajtás elpusztul, és nyárra a növény egy zöld színű, elágazó, érdes tapintású (SiO₂ kristályok!), 10-30 cm magasságú fotoszintetizáló hajtást fejleszt. A levelek ezen a hajtáson is csökevényesek, de még apróbbak, mint a kora tavaszi hajtáson.

A zöld, fotoszintetizáló hajtása fontos, nagy mennyiségben gyűjtött drog (vérzéscsillapítás, vizelethajtás, fertőtlenítés). Szilícium-dioxid tartalma miatt edények súrolásra is használták, a zsurlók neve valószínűleg innen származik.

https://hu.wikipedia.org/wiki/Mezei_zsurl%C3%B3

https://mariatrebenpatikaja.hu/mezei-zsurlo-equisetum-arvense/

https://portal.nebih.gov.hu/documents/10182/905966/Mezei+zsurl%C3%B3.pdf/76843d9f-18f6-4b2e-a7c2-91fe86d03658