A kökény az egyik leggyakoribb cserjénk, a nedvesebb területek kivételével szinte mindenhol megtalálható. Ágas-bogas, szabálytalan növekedésű bokor, ami akár 2-3 m magasságúra is megnőhet. Fája igen kemény és rugalmas, régen botok, sétapálcák készítésére használták. Ágai végén hegyes és erős ágtövis alakul, ami nem könnyen törik le, ezért gyakran sövényként is használják. Törzsén és ágain – aljzatként – szívesen telepednek meg zuzmók (1. kép), amik akár a növény pusztulását is okozhatják, ha túlságosan elszaporodnak. A kökény még lombfakadás előtt, kora tavasszal virágzik, az egyik legkorábban virágzó fásszárú. Virágai fehérek, ötszirmúak, jelentős mennyiségű nektárt termelnek, így sok rovart vonzanak. (A 2. képen egy korán ébredő bundás virágbogár (Tropinota hirta) látható. A mögötte látható megrágott kökénybimbó valószínűleg az ő gyártmánya.) A nagyszámú virágot elsősorban bogarak és hártyásszárnyúak látogatják, de levelét több nappali és éjjeli lepkeféle (köztük ritka és védett fajok) hernyója fogyasztja (pl. kardoslepke, sárga gyűrűsszövő, éjjeli nagy pávaszem stb.)
Levele apró, hosszúkás, fogazott szélű, 2-4 cm hosszú. Termése sötétkék csonthéjas bogyó, jó években igen nagy mennyiségben képződik, de a benne lévő savak miatt csak az első fagyok után fogyasztható. Lekvár, gyümölcsbor, pálinka is készíthető belőle, de levele is drogként hasznosítható.
Zárvatermők > kétszikűek > vízilófarkfélék > közönséges vízilófark (Hippuris vulgaris)
Közönséges vízilófark (Hippuris vulgaris)
Különleges megjelenésű vízinövény, az iszapban kúszó gyöktörzséből 20-50 cm magas felemelkedő, üreges hajtásai képződnek, távolról inkább zsurlószerűnek néz ki a növény, mint zárvatermőnek. Ezeken a vízből kiálló hajtásokon 8-12-es örvökben hozza vékony, néhány centiméteres leveleit, illetve a levelek és a szár találkozásánál apró, erősen redukálódott virágait. Magyarországon visszaszorulóban van, elsősorban az élőhelyéül szolgáló területek kiszáradása, illetve mesterséges átalakítása (pl. csatornák kotrása) miatt. Kerti dísznövényként is árusítják. Védett faj, természetvédelmi értéke 10.000 Ft.
Zárvatermők > kétszikűek > őszirózsafélék > piros pozdor (Scorzonera purpurea)
Piros pozdor (Scorzonera purpurea)
Neve elég félrevezető, a virág szirmai ugyanis lilásak vagy lilásrózsaszínűek, de semmiképp nem pirosak. A pozdorok közül eléggé kilóg ezzel a virágszínnel, mert a hazai fajok egyébként mind sárgák. Mészkedvelő faj, karsztbokorerdők, sziklagyepek védett növénye. Természetvédelmi értéke 5.000 Ft.
Az ősi kétszikű növénycsaládokra, pl. a boglárkafélékre jellemző a sok porzó és a sok termő jelenléte a virágokban. A képen egy leánykökörcsin (Pulsatilla grandis) virágja látható.
Nagy szenzáció volt, amikor 1999-ben megtalálták a fajt Észak-Magyarországon, Szuhafő település közelében. A patakparti (kertészeti nevén bókoló) gyömbérgyökér alapvetően magashegységi növény, hozzánk vadon legközelebb a Kárpátokban, illetve Horvátország nyugati részén él, nemesített változatait, mint (szikla)kerti növényt számos kertészet árulja.
Zárvatermők > egyszikűek > spárgafélék > Agave americana
Kivágott agavé szár
Útmenti agavé telep Tenerife szigetén
Az agavé-félék Amerikában őshonosak, de némelyik fajukat (dísznövényként) a világ minden kontinensén ültetik, ahonnan kivadulhatnak. A mediterrán országokba utazók gyakran találkozhatnak a görög vagy spanyol tengerpartokon hatalmas agavékkal, amelyek láthatóan remekül érzik magukat a száraz és napos környezetben – eredeti hazájuktól távol. Húsos (pozsgás) levelük akár 2 méteres is lehet, a levelek szélén és csúcsán erős tüskékkel. Gyakran vegetatív módon, sarjakkal szaporodnak, de az idős növények – jellemzően életükben egyszer – virágot is hoznak. Ilyenkor a növény több méter magasságú, egyenes kocsányon fehér vagy krémszínű virágzatot fejleszt, amely a beporzás és magképzés után – az egész anyanövénnyel együtt elpusztul.
Az agavékat őshazájukon kívül csak dísznövényként ültetik, Közép-Amerikában viszont számtalan módon felhasználják őket: legismertebb ebből a tequila és a meszkál alkoholos ital, amit az agavék levelektől megfosztott központi, keményítőben gazdag részéből erjesztenek, majd desztillálnak.