A csodabogyók nem véletlenül kapták a nevüket. Mindkét hazai fajuk örökzöld, alacsonyra nővő törpecserje. Egymagvú, élénk piros bogyótermésük, ami egész télen a növényen marad, mintha a levelük közepéből nőne ki! Botanikailag különlegesség, hogy a növénynek nincsenek valódi levelei, amit levélnek gondolnánk, azok a levelek szerepét átvevő, fotoszintetizálásra módosult szárak, ún. fillokládiumok. Így hát a virágok nem a levelekből, hanem a szokásos helyről, a szárból indulnak ki. Mindkét faj főként a Dél-Dunántúl lomerdőiben fordul elő, a szúrós csodabogyó néha kifejezetten gyakori lehet, a lónyelvű sokkal lokálisabb.
Védettségük legfőbb oka az volt, hogy főként a szúrós csodabogyót tonnaszám (ez most nem túlzás) gyűjtötték, hiszen örökzöld növényként igen kedvelt, alig hervadó, tartós virágkötészeti anyag volt. A csodabogyók kora tavasszal virágoznak, virágaik hármas szimmetriát mutatnak. Mindkét faj védett, a szúrós csodabogyó természetvédelmi értéke 10 000 Ft, a ritkább lónyelvű csodabogyóé 50 000 Ft.
A törpemandula (Amygdalus nana) kerti dísznövényként gyakrabban kerül a szemünk elé mint vadon. Ennek legfőbb oka, hogy a növény eredeti élőhelyét, a jó termőképességű löszpusztákat mára jórészt mezőgazdasági művelésbe vonták, csak árokpartokon, cserjések szegélyén, mezsgyéken maradt meg a törpemandula egy-egy kisebb-nagyobb telepe. Kiskertekbe viszont sokfelé szívesen ültetik, mivel dekoratív (és igénytelen) törpecserje, ami március-április hónapokban minden hajtásán számtalan, nagyon szép világosabb vagy sötétebb rózsaszín virággal örvendeztet meg. A növény 30-100 cm magasságú, a lombfakadásával egyidőben virágzik. Vegatatív módon sarjtelepeket is szívesen képez, de magról is szaporodik.
Termése a nemes mandulához hasonló felépítésű csonthéjas termés, de annál kisebb és kerekebb, oldalról alig összenyomott. Levelei hosszúkás lándzsásak, fényes, kissé bőrszerű felületűek, fűrészes szélűek, kopaszok. Löszjelző növény, erdeteileg az alföldi erdőssztyepp vegetáció pusztai cserjéseinek faja lehetett.