Graffitik innen-onnan
Minden vélemény számít!
Éjszakai műszak
Antociánok
Az antocián szó jelentése: virágkék. Ezek a széles körben elterjedt növényi festékanyagok adják számtalan növény, virág és termés színét. Szinte minden olyan növényben megtalálhatók, aminek a színe vörös, piros, rózsaszín, kék vagy lila.
Sok antociánt tartalmaz a vörös/lila káposzta, a fekete áfonya, a szeder vagy a cseresznye. Ezek a vegyületek indikátorként viselkednek, a kémhatás változására megváltozik a színük. Sok virágban bimbós állapotban még savas kémhatású a sejtnedv, így a virág rózsaszínes vagy pirosas. Nyílás közben a pH a lúgos irányba tolódik, a szirmok pedig kékek/lilák lesznek (1. kép).
Kék színű virágot hangyák segítségével visszasavasíthatunk, ha ilyen virággal megpiszkálunk egy vöröshangyabolyt. (2. kép) (Hosszú szárú virágot ajánlok 🙂
Az egyes antocián vegyületek nevüket általában arról a növénycsoportról kapták, ahonnan először kimutatták ezeket. pl. malvidin (mályvafélék), peonidin (pünkösdi rózsa), petunidin (petúnia), stb.
Kristályvirág (Mesembryanthemum crystallinum)
Zárvatermők > kétszikűek > kristályvirágfélék > Mesembryanthemum crystallinum
Callosamia promethea éjjeli pávaszem
Ízeltlábúak > rovarok > lepkék > pávaszemes szövők > Callosamia promethea
Erre a dekoratív éjjeli pávaszemre (Saturniidae család) egyik délutáni sétánk alkalmával találtunk a Mobile melletti erdőben. A lepkére jellemző a nagyfokú ivari kétalakúság, a hímek nagyobbak és jóval sötétebb színezetűek, szárnyaik alakja is kicsit más. A lepkének az USA déli államaiban egy második nemzedéke is repül augusztusban, mi is így találkozhattunk ezzel a fajjal. A hernyók elég polifágok, sokféle lombos fát fogyasztanak, még a tulipánfát (Liriodendron tulipifera) és magnóliát (Magnolia virginiana) is. A kikelő kis hernyók eleinte együtt táplálkoznak, később magányosan élnek.
Nummuliteszes mészkő
Illatos angyaltrombita (Brugmansia suaveolens)
Zárvatermők > kétszikűek > burgonyafélék > illatos angyaltrombita (Brugmansia suaveolens)
Szürke madársóska (Oxalis corniculata)
Zárvatermők > kétszikűek > madársóskafélék > szürke madársóska (Oxalis corniculata)
Gyöngyházszobrászat
„A XVII. és XIX. század között Betlehem és Jeruzsálem egy különleges művészeti ág – a gyöngyházszobrászat – központjaivá vált. A helyi kézművesek – akik gyakran ferences kolostorok műhelyeihez kötődtek – a Vörös-tengerből származó kagylóhéjakat részletgazdag „vizuális Bibliákká” alakították át. E tárgyak többsége megőrzi a kagylóhéj természetes formáját; a díszítés igazodik a héj alakjához, egyúttal erősítve annak szimbolikus jelentését. Más esetekben a gyöngyházat különféle tárgyak – például hordozható oltárok, ikonok és keresztek – díszítésére használták fel.
Az európai zarándokok által a Szentföldről származó áhítatos emléktárgyként és hitvallásként vásárolt alkotások szoros kapcsolatban állnak a kereszténységgel, a zarándoklattal és a lelki megújulással. Napjainkban, ahogy ezek a hagyományos vésési és fúrási technikák lassan feledésbe merülnek, a megmunkált kagylóhéjak, keresztek és oltárok egyedülálló művészeti örökség ritka tanúiként szolgálnak.” Igreja de São Francisco, múzeum, Portó
Sok puhatestű meszes héja gyöngyházbevonatú. A külső meszes vázat az állat a köpenyének szegélyén található mirigyeivel állítja elő, a vízből felvett anyagokból. A váz általában három rétegű: a külső vékony réteg főként fehérjéből (conchin) áll ez a periostracum. Alatta található a legvastagabb réteg, az öt- illetve hatszögletű CaCO3 oszlopokból álló ostracum, míg legbelül a szintén vékony hypostracum – ez utóbbi lehet gyöngyházfényű. Ez a réteg szabályosan váltakozó fehérje- és mészrétegekből (konkrétan aragonitból) áll, és a fényt visszaverve alakulhat ki a szivárványos gyöngyházszín (fényinterferencia).
Bogárcsigák
Puhatestűek > cserepeshájúak > bogárcsigák > bogárcsiga-félék > Acanthopleura vaillantii
Puhatestűek > cserepeshájúak > bogárcsigák > bogárcsiga-félék > Rhyssoplax olivacea
A bogárcsigák nevükkel ellentétben nem csigák, bár szintén a puhatestűek közé, de egy másik osztályba, a cserepeshéjúak osztályába (Polyplacophora) tartoznak rendszertanilag. Általában a tengerek árapály zónáinak jellegzetes lakói, de vannak mélyebben élő, sőt mélytengeri fajaik is. Jelenleg kb. 550 fajuk ismert. A fajok többsége néhány centiméter hosszú, háti oldalukon nyolc darab ívelt, mozgatható mészlemezzel, amiről könnyedén felismerhetők. Ezeket a lemezeket oldalt egy rostos, kitintartalmú gyűrű fogja össze. Az állat apálykor izmos lábával szorosan tapad az aljzatra, szinte hermetikusan képes elzárni magát, így nem szárad ki a több órás vízmentes időszakban sem.
A sziklákra, kövekre tapadt moszatokkal táplálkoznak, lassan csúszva legelnek, és általában visszatérnek egy már megszokott sziklamélyedésbe. Kis méretű fejük csak akkor látszik, ha sikerül az állatot megfordítani: szemeik és tapogatóik hiányoznak, reszelőnyelvük viszont jól fejlett. Néhány fajukat fogyasztják is.
